Milde Firtel:

            EGY LEÁNY MEGHÓDÍTJA AFRIKÁT

         EDEL QUINN

A Mária Légió küldöttje

 

Eredeti cím:

Ein Maedehen erebert Afrika

Kanisius Verlag

 

TARTALOM

Az írógéptől a pogány misszióig                                           1

Gyermekkora és ifjúsága

Megismerkedés a Mária Légióval

Edel, mint elnöknő

Az álom eltűnt

Terjesztési körúton

Afrikában

A nagy út

Megkezdődik a nagy mű

Első eredmények

A nehézségek

A “Rolis-Royce” -ban

Kitör a második világháború

Mauritius szigete

Visszatérés Afrikába

És újból a betegágyon

Visszatérés Nairobiba

A gyümölcsök nem maradnak el

A hajtórugó

És újból utazások

A Vőlegény jön

Az utolsó tiszteletadás

 

 

 

AZ ÍRÓGÉPTŐL A POGÁNY MISSZIÓIG

Az angliai Tilbury kikötőjében a hajóharangok és hajócsavarok zúgása közben felhangzik egy hajókürt búgása. Ez az indulás jele. A “Llangbby Castle” hajó számára, amely éppen most szedi fel horgonyát. A hajó Mombasa-ba, Kelet-Afrikába megy. Az utasok: kereskedők, utazók, néhány misszionárius és szerzetes nővér, a korláthoz tódulnak, hogy az itt maradottaknak utolsó Isten hozzád-ot intsenek.

A hajóhídon fiatalok kis csoportja álldogál, úgy mintha nem tudnának elszakadni a törékeny, szőke, ragyogóan kékszemű leánytól, akit egészen a hajóig kísértek.

– Isten veled Edel! Isten őrizzen meg téged!

– Viszontlátásra!… Imádkozzatok értem!

Türelmetlenül figyelmeztet a hajókürt. A hajóhidat felvonják, s a hajó lassan elindul. A hajón a korláthoz támaszkodik a törékeny lány. A reggeli szél játszadozik szőke hajával, amit az októberi nap bearanyoz. Az itt maradottak sokáig néznek utána, egészen addig, amíg csak alakja kivehető. Alig látják őt, mert szemüket könny homályosítja el.

Most megfordulnak. – Egészen csodálatos, hogy milyen bátor – mondja egyikük. – Egy könnycseppet sem hullatott, csak ragyogóan mosolygott.

– Már az is csoda, hogy még él – jegyzi meg valaki.

– Mikor pár évvel ezelőtt nálatok voltam Dublin-ban, meglátogattam őt a kórházban. Akkor már úgy tűnt, hogy közel van a halálhoz. Azt beszélték, kevés a remény, hogy felépüljön. Ő még ekkor is ragyogóan mosolygott, olyan örvendező megadással Isten akaratában, hogy mélyen megrendített. Még hónapok múltán sem tudtam elfelejteni a szemeit.

– Tudjátok, tegnap egy karthauzi atya azt mondta nekem, hogy Edel egyike a legnagyobb lelkeknek, akikkel valaha is találkozott!

 

GYERMEKKORA ÉS IFJÚSÁGA

Edel Quinn a hajókabinban ült, előtte a kis írógéppel az asztalon. Szíve csordulásig tele volt. Le akarta írni azt, ami foglalkoztatta és amit a búcsúzásnál képtelen volt elmondani.

Milyen csodálatos az Isten vezetése! Álomnak tűnt előtte, hogy valóban útban van Afrika felé, hogy elindulhatott Istenéért és a lelkekért valami nagyot tenni.

Senki sem sejtette, hogy milyen küldetés vár a kis Edelre, amikor 1907. szeptember 14-én a kis ír Greonane helységben a világra jött. Atyja banktisztviselő volt. Öt gyermek közül Edel volt a legidősebb. Ifjúsága csendesen és boldogan telt, családi körben. Édesapja foglalkozásával velejárt, hogy a családnak gyakran kellett lakóhelyét változtatnia. Csak 1924-ben, amikor Edel már tizenhét éves volt, telepedett le a család véglegesen a fővárosban, Dublinban.

Gyermekkorában Edel igen eleven volt, mindig kapható volt merész csínyekre. Az aranyhajú gyermekben legfeltűnőbb volt vidámsága. Emellett a sportban is ügyes: gyakorlott kerékpáros és korcsolyázó. Teniszezett, golfozott és krikettet játszott (az iskolában a krikett játékosok vezetőjévé választották), s remekül táncolt. Ezen kívül igen jól zongorázott.

Edel tizenöt éves korában Anglia leányintézetébe került. Szorgalmas és tehetséges növendék, akit társai és tanárnői egyaránt szerettek.

Edel szeretett volna magasabb tanulmányokat folytatni, ehhez nemcsak érdeklődése, hanem adottsága is megvolt. De már két év múlva súlyos anyagi veszteség érte apját, ami a családnak jelentős nehézségeket okozott. További tanulmányokra nem lehetett gondolni. Edel sietve visszatért Dublinba, kereskedelmi tanfolyamot végzett, és nemsokára, mint tisztviselőnő állást vállalt egy francia behozatali cégnél. Ilyen módon anyagilag támogathatta családját.

Edelből hamarosan nagyszerű titkárnő lett. Nemsokára bizalmi munkára osztották be. Minthogy Franciaországgal sok kereskedelmi levelezést folytattak, esti tanfolyamon megtanult franciául. A főnöke, – egy francia fiatalember – napról-napra jobban becsülte titkárnőjét. A fiatal férfi csakhamar észrevette, hogy Edel nemcsak kiváló titkárnő, hanem sokkal több: megigéző szépségű leány. Finom és nemes jellemmel, aki ragyogó mosolyával tiszta örömet sugárzott maga köré. Egy napon bevallotta neki szerelmét és feleségül kérte.

Edel mélyen megrendült. Lényéből hiányzott a kacérkodás. Soha nem vette észre, hogy főnöke számára többet jelent, mint egy bizalomra méltó alkalmazott. Szomorú volt, hogy fájdalmat kell neki okoznia, de teljes határozottsággal kijelentette, hogy ő már nem szabad, mert elígérkezett Istennek. Mint klarissza apáca imádságos és vezeklő életet akar folytatni. Eddig csak családjának anyagi nehézségei akadályozták elhatározása megvalósításában. Néhány év múlva, amikor testvérei már felnőnek, Észak-Írországban, Belfastban belép majd a klarisszákhoz.

A fiatal főnököt ez nagyon lesújtotta. Ez a húsz éves szépség hátat akar fordítani a világnak! Természetesen nem tudta, hogy Edel reggelente, mielőtt az irodába jön, mindig résztvesz a korai szentmisén. Szívesebben lemond a reggeliről, mint a szentáldozásról, és csak almát, vagy darabka kenyeret dug a zsebébe, mert túl rövid az ideje arra, hogy mise után még hazamenjen reggelizni. Azt sem tudta a főnöke, hogy a vasárnapot majdnem teljesen a templomban töltötte. Reggel 4-5-6 szentmisén vett részt, este szentségi áldáson. Edel szeretete a szentségi Jézus iránt emésztő szenvedély volt, kielégíthetetlen és mérhetetlen. De mindezt nem tudta a főnöke. Edel nem volt olyan természetű, hogy benső életét mutogassa és jámborságával parádézzon. Nagyon alaposan kellett őt ismerni ahhoz, hogy az ember megsejthesse az ő bensőjének mélységét. Nem csoda, hogy a francia fiatal férfi semmit sem vett ebből észre. Edel elutasító válasza váratlan és nehezen elviselhető csapás volt számára. Rövid idő múltán örökre elhagyta Dublint, hogy visszatérjen francia hazájába. Sohasem felejtette el Edelt.

Utódja alatt Edel vezető állást kapott a cégnél. Minthogy családja Dublin egyik külvárosában lakott, naponta egy órát utazott munkahelyéig és ugyanennyi időt vett igénybe a hazatérés is. Élete olyan, mint ezer más lányé. Semmi sem volt benne, amiről nagy jövőre lehetett következtetni.

 

MEGISMERKEDÉS A MÁRIA LÉGIÓVAL

Edel mélyet sóhajtott, amikor az az idő szeme előtt elvonult. A csendes tengeren délnek siklott a hajó a francia kikötő felé. Biztosan érezte: igazi hivatása felé viszi őt. Ezt a hivatást bizonyára nem nyerte volna el, ha valami új, ha valami csodálatos dolog nem lépett volna be életébe.

Edel visszagondolt minden kis részletre. A Mária Kongregáció összejövetelén megismerkedett egy fiatal leánnyal, Tierney Monával. Beszélgetés közben kitűnt, hogy Nyugat-Írországban ismeri a Quinn család néhány rokonát, ezért meghívta Monát a következő csütörtökre, hogy édesanyjának bemutassa.

– Csütörtökön sajnos nem mehetek, nem vagyok szabad- válaszolta Mona. – Akkor van a Mária Légió összejövetele.

– Mária Légió? Arról még soha nem hallottam. Mi az?

– A világi apostolkodás mozgalma, ami néhány évvel ezelőtt alakult itt Dublinban – válaszolta Mona.

– Minden héten tartunk összejöveteleket. Mindig pap is van jelen. Először elimádkozzuk a rózsafüzért, azután következik a lelki olvasmány és az előző összejövetel jegyzőkönyvének felolvasása. Azután minden tagnak be kell számolnia a hét folyamán teljesített munkáról, majd közösen elimádkozzuk a Magnificatot. A lelkivezető rövid beszédet tart, mellyel a feladatainkra képez minket. Végül csodaszép záróima és papi áldás után búcsúzunk el egymástól.

– És ezt az összejövetelt soha sem szabad elmulasztani? – kérdezte Edel csodálkozva.

– Ha indokolt elfoglaltságunk van, akkor elmulaszthatjuk – válaszolta Mona. – Önként soha senki nem mulaszt el közülünk egyetlen összejövetelt sem. El sem tudod képzelni, hogy milyen jól érezzük itt magunkat. Egész héten várjuk a csütörtököt.

– És mi a munkátok?

– Többnyire családlátogatásokat végzünk a plébánia területén. Jelenleg népmisszió előkészítésével foglalkozunk. Minden családot meg kell látogatnunk.

– Nem nagyon nehéz ez? Én magamat nem tartanám ilyen munkára alkalmasnak.

– Természetesen nagyon nehéz, ha az ember ezt a munkát saját erejével akarja végezni. De nem hiába vagyunk Mária Légiója. Az Istenanyánk rendelkezésére bocsátjuk magunkat, hogy a kegyelem-közvetítés eszközeként használjon fel minket. Így nem a saját gyengeségünkkel, hanem a kegyelem erejével munkálkodunk. Így nem olyan nehéz. Valaki hordoz bennünket.

– Ó, milyen szép ez! – kiáltott fel Edel. – Nagyon szívesen részt vennék egyszer egy ilyen összejövetelen. Nem vihetnél csütörtökön magaddal?

– Először meg kell kérdeznem az elnöknőnket – válaszolta Mona. – Az igazat megvallva, nem tudom elképzelni, hogy a Mária Légió vonzzon téged.

– És miért nem?

– Úgy veszem észre, hogy túlságosan vidám és élénk vagy. A légiós munka kemény, és gyakran prózai kötelességteljesítés. Vajon örömet tudna-e ez neked okozni tartósan is?

Az elnöknő meghivatta Edelt, és így csütörtökön este Tierney Monával együtt lépett be a praesidiumba, ahogy a légiós csoportokat nevezik.

Első perctől kezdve mély benyomást gyakorolt rá. Az asztalon egyszerű, de szeretettel díszített Mária oltár volt. A praesidium ifjú tagjai a kis oltár körül térdepeltek. A Szentlelket hívták segítségül, majd elimádkozták a rózsafüzért. Igen nagy érdeklődéssel figyelte Edel az egyes tagok beszámolóját a végzett munkáról. Hamarosan észrevette, hogy a látogatásaikat kettesével végzik. Ez a légiónak szigorú szabálya – mondták neki. Két légiós lány elmondta látogatását egy öreg embernél, aki először nyersen elutasította őket, de végül egészen barátságos, bizalmas lett. Másik kettő családlátogatásról számolt be. Számos látogatást eredmény kísérte, de sok embert nem találtak otthon. Itt-ott nevetnivaló is akadt a beszámolókban. Milyen szép volt, amikor utána közösen elimádkozták a Magnificatot. Mennyei hangnak tűnt fel. Azután a pap röviden beszélt az Istennel való egyesülésnek módjáról: “Az egyesülést legkönnyebben a Máriával való egyesüléssel érhetjük el”.

Azután szétosztották a következő héti munkát. Végül még egyszer mindannyian letérdeltek és olyan hitért imádkoztak, mely erőt ad a lelkek megmentéséhez. Erőt, hogy merjenek nagy feladatokat vállalni és véghez is vinni. Edel érzi: ez nem csak egy egyesület, itt a legfontosabb, lényegi dolgokról van szó.

Edel felvételét kérte a Mária Légióba az összejövetel után. Csodálatos kegyelemnek tűnt, hogy neki, akinek még néhány évet várnia kell, hogy szerzetesi hivatását elkezdje, addig is alkalma nyílik a lelkeken keresztül közvetlenül az Urat szolgálni. Fiatal szívének minden tüzével és lelkesedésével vetette bele magát a munkába.

A Mária Légió tagjaitól heti két órai tevékeny apostoli munkát kíván. De olyan sok család volt, akiket meg kellett nyernie Jézus Szívének, s annyi szegény és beteg volt, akik látogatásra vártak! Heti két óra munka nem elégítette ki Edel lelki buzgóságát. Hamarosan heti három, négy, öt estét szentelt ennek, s gyakran a vasárnap délutánt is. A Mária Légió életelemévé lett. Itt bontakozott ki. A szabályok iránti lelkiismeretes hűségben csodálatos segítséget nyert a felemelkedéshez, az életszentséghez.

 

EDEL, MINT ELNÖKNŐ

Edel két évig volt tagja a praesidiumnak és ezalatt minden légiós társa megszerette. A légió vezetősége felfigyelt a fiatal lány rendkívüli képességeire. Két év múlva kinevezték egy olyan praesidium elnökének, mely utcalányokkal foglalkozott.

A praesidium tagjai és a lelki vezető elcsodálkoztak: ilyen fiatal teremtést – akinek az életről még halvány sejtelme sem lehet – küldtek erre nehéz munkára, mely nagy belső biztonságot és szellemi érettséget igényel! Csakhamar észrevették, hogy a választás helyes volt.

Edel művészi módon irányította praesidiumát. Fiatalsága ellenére nemcsak a szükséges érettsége volt meg ennek a nehéz munkának az elvégzéséhez, de megvolt az az adottsága is, hogy ebben a szolgálatban mély, természetfölötti vonzalmát a csoport többi tagjára is kisugározza.

Az összejöveteleken rendkívül pontos és lelkiismeretes volt. Soha sem mulasztotta el a heti összejövetelt, ha betegség nem gátolta. Emlékezetes, hogy egy alkalommal estélyi ruhában jött el az összejövetelre. Ez fivérének 21. születésnapján volt. Olyan ünnep, amit Írországban különösen megünnepelnek. A család házibált rendezett, de Edel világért sem mulasztotta volna el a légiós összejövetelt.

Edel munkaeredményei kiemelkedőek voltak. Meg volt benne az a képesség, hogy megnyerje a szíveket. A legfagyosabb szív is felolvadt ragyogó mosolyától. Akiket ő gondozott, az első perctől kezdve vonzódtak hozzá. Különösen csodálatos volt, ahogy azokkal az utcalányokkal bánt, akiket a praesidium részéről kellett látogatnia. Edel természetétől fogva rendkívül finom egyéniség volt, s jó nevelést is kapott. Semmi sem állott tőle távolabb, mint a közönséges kifejezésmód, vagy az ízléstelen megjegyzések. Ez azonban sohasem fajult el nála kényeskedéssé. Apostoli útjain sokszor olyan beszédet kellett hallania, amitől még egy férfi is elpirult volna, de Edel sohasem veszítette el egyensúlyát. Egészen csodálatosan tudott ezekkel a lecsúszott nőkkel bánni. Közülük sokat rábeszélt, hogy hagyják abba rossz életüket, és lépjenek be abba az otthonba, amelyet a légió ezeknek a lányoknak az átképzésére tartott fenn. Olyan buzgó és fáradhatatlan volt ebben a munkában, hogy kolléganői kezdtek aggódni egészségéért. Nem csoda, hogy hivatalos munkaideje után, a légiós munkának szentelt sok este és a késői hazautazás miatt éjfél előtt soha sem került ágyba. Így egyre törékenyebb, és egyre sápadtabb lett.

Társai figyelmeztetését elengedte a füle mellett. Úgy gondolta, hogy életformája úgy is hamarosan meg fog változni. Edel 25 éves volt, s a fiatalabb testvérei már munkát vállalhattak. Végre szabad volt, hogy teljesülhessen a szerzetesi élet utáni vágya. A ruhája már elkészült, örömmel mutatta barátnőinek. Meglátogatta az összes rokonát és ismerősét, hogy elbúcsúzzon tőlük. Néhány hét múlva hátatfordit a világnak, hogy a zárdai magányban egyedül Istennek éljen….

 

Az álom eltűnt

Akkor egy napon, röviddel a zárdába lépése előtt Edel vérömlést kapott. A gyorsan odahívott orvos csóválta a fejét. Előrehaladott tüdővész, gyógyulásra kevés a remény. Teljes nyugalomra van szükség, egy szanatóriumban.

Edel tudta, hogy ez álmának végét jelentette. Bárki más kétségbeesett volna, de ennél az eseménynél mutatkozott meg, hogy Edel mennyire előrehaladt már abban, hogy Isten akaratát elfogadja. Egyetlen egyszer sem panaszkodott. Szelíden nyugodott bele, hogy el kell hagynia családját, és a légiós munkát is, s kórházba kell mennie.

Tizennyolc hónapot töltött Edel a szanatóriumban. Itt ugyanúgy, mint korábban, mindenki vonzalmát elnyerte. Olyan vidáman viselte szenvedéseit, hogy még az orvosokat is megtévesztette állapotának súlyosságáról. Jó hangulata ragadós és ellenállhatatlan volt. Önkéntelenül is mindenki hozzá fordult tanácsért és segítségért. A következő eset jellemző erre: mikor egy éjszaka az egyik beteg váratlanul meghalt, a fiatal és tapasztalatlan nővér Edelt keltette fel és tőle kért segítséget, ahelyett, hogy a főnökéhez fordult volna. Másfél év után Edel elhatározta, hogy hazamegy. Nem mintha meggyógyult volna, de a szanatóriumot időpocsékolásnak tartotta. Pontosan tudta, hogy számára az életből már nem sok év van hátra. Ezeket viszont a legjobban akarta felhasználni, hogy Isten országát építhesse. Úgy gondolta, hogy az orvosi előírásokat otthon is be tudja tartani, és egyúttal hozzátartozóinak is megtakaríthatja az intézeti ellátás magas költségeit.

Így Edel hazatért. Jó színben volt, és ezért sok ismerőse azt hitte, hogy meggyógyult. Néhány hónapig betartotta az orvosi utasításokat, hogy kímélje magát. Hűségesen betartotta a fekvési időt és igyekezett mindenben betartani a szanatóriumi napirendet. Nemsokára azonban ez már nem elégítette ki. Ismét aktív életet akart élni. Edel így újból irodai állást vállalt. Ez az állás egy beteg számára a lehető legalkalmatlanabb volt, mert Edel munkahelyisége egy hátsó épületben volt. Egész nap mesterséges világításnál dolgozott és rossz levegőben is az írógép mellett kellett ülnie. Miután volt rendes munkája, újból megkezdte nagyon szeretett légiós munkáját is. Hogy kíméljék őt, feladatként egy ifjúsági praesidium vezetését kapta meg. Így nem kellett családokat látogatnia. De hát amint hiába kísérelnénk meg egy vad hegyi patak rohanását kezeinkkel feltartóztatni, ugyanúgy nem lehetett Edelt lelki buzgóságában lefékezni. Így nemsokára teljes mértékben folytatta tevékenységét.

 

TERJESZTÉSI KÖRÚTON

Akkor kezdett a Mária Légió Dublinon és Írországon kívül is terjeszkedni. Először Angliába, Skóciába, Walesbe jutott el, majd Indiába, Ausztráliába és az Amerikai Egyesült Államokba.

Az angliai légiósok ismételten a dublini központhoz fordultak azzal a kéréssel, hogy legyenek segítségükre a Légió terjesztésében. Sok ír légiós áldozta fel nyári szabadságát, hogy egy-egy angliai légióssal közösen plébániákat látogasson meg, és ott a Légiót terjessze.

Alig hallotta meg ezt a tervet Edel, máris elment a központba, hogy 2 heti szabadságát erre a célra fordítsa. Először nem vették komolyan, olyan hihetetlennek tűnt a gondolat, de amikor tovább sürgette a dolgot, megengedték neki az utazást. Azzal a kikötéssel, hogy nem egy angol társnővel utazik, hanem egy írrel. Ha az egészsége nem bírná, akkor a másik hazahozhatja.

Egy ilyen terjesztési munka nagyon fárasztó. Naponta több plébánost kell meglátogatni, el kell oszlatni a kételyeket, előítéleteket, s meg kell beszélni a felmerülő kérdéseket. Érdeklődők előtt előadást kell tartani, esetleg rögtön csoportot lehet alakítani, és a tagjelölteket be kell vezetni a munkába, s a Légió rendszerébe. Edel útját szép sikerek kísérték, s mindenki legnagyobb ámulatára, egészségesebbnek látszott, mint azelőtt. Nála a szellem annyira uralkodott a testen, hogy senki sem vette észre milyen megerőltetésbe kerül neki a munka. Pedig sohasem rendelkezett egy átlagos ember fizikai ellenállóképességével.

Edel a színtiszta katolikus Dublin városában nőtt fel, ahol kevés ember tartozik más valláshoz, vagy egyházon kívüli. Angliai utazása alatt megismerte, hogy milyenek a körülmények a szórványban, és ez mélyen megrázta őt. Apostoli lelkületét egyszerűen nem hagyta nyugodni az a tudat, hogy annyi lélek sötétségben és a halál árnyékában él.

Ezért ismét felkereste a Légió központi irodáját. Merész dolgot tervezett. A Wales-i szórványvidéken, Chester városában akart állást vállalni és minden szabad idejét arra fordítani, hogy a környéken megismertesse a Mária Légiót. Családja beleegyezését már megkapta tervéhez.

A Légió központjában elcsodálkoztak és meghatódtak egy beteg ember ilyen bátorságán és odaadásán. De egy ilyen tervet alaposan meg kellett fontolni. Majd csak néhány nap múlva fogják közölni vele a döntést.

 

AFRIKÁBAN

De Isten ismét mindent más irányba terelt. Már egy ideje egy bizonyos Buby Denisson nevű hölgynek az volt a feladata, hogy Mária Légió küldötteként a mozgalmat Dél-Afrikában terjessze.

Most kért segítséget Dublinból, mert missziós munkáját már egy ember nem győzhette. Egy női segítség – ezt könnyebb mondani, mint küldeni. A Mária Légió nem szerzetes rend, mely tagjait elküldheti valamely területre. Itt olyan valakit kellett találni, aki szabad ahhoz, hogy ilyen feladatot vállaljon, és eléggé nagyvonalú ahhoz, hogy hivatását, állását és egyéb kötelezettségeit legalább egy időre feladja.

Frank Duff, a Mária Légió alapítója jó emberismerő volt. Már régóta tisztában volt azzal, hogy ebben a csendes, ragyogó kékszemű fiatal légiósban mi rejtőzik. Egyelőre még nem ajánlotta fel neki, hogy a Légió szolgálatában Afrikába menjen, bár teljesen jogos volna, hogy egy ilyen embert küldjön Afrikába. Mindenesetre elhatározta, hogy megkérdezi magától Edeltől, mit szólna ehhez a feladathoz.

Frank Duff feltette neki a kérdést:

– Elmenne Anglia helyett Afrikába?

– A legnagyobb örömmel – felelte ragyogva Edel. Ez életem legszebb napja.

De Dél-Afrika sem az a hely volt, ahová az Úr Isten szánta őt. A gondviselés ismét beleavatkozott a dologba.

Röviddel ezután egy missziós püspök irt Írországba és kérte egy kiváló légionista kiküldetését Kelet-Afrikába, arra a hatalmas missziós területre. Megint hiány volt a megfelelő emberben. Végül azt mondták, hogy Dél-Afrikában már be van vezetve a Légió és ha feltétlenül kell, Denisson kisasszony csinálja tovább egyedül. Itt azonban egy teljesen új terület megnyitásáról van szó. Újból megkérdezték Edelt, hogy Dél-Afrika helyett elmenne-e Kelet-Afrikába.

Megint a legnagyobb megértéssel késznek nyilatkozott erre. Mindenesetre az ügyet még a Légió tanácsa elé kellett vinni. A Mária Légió nem engedélyez diktatórikus határozatokat. És itt volt a kutya eltemetve.

Nem osztották Duff hívó szellemét, s bizalmát. Nem őrültség-e egy beteg embert trópusi vidékre küldeni és a hosszú, nehézkes utazásnak és a naponkénti ezer nehézségnek kitenni.

Különösen a karmeliták volt tartományfőnöke, Mangenlis atya – aki tapasztalt misszionárius volt -, a legnagyobb határozottsággal ellene volt a határozatnak.

Érthető volt, hogy a teremben mindannyian igazat adtak neki.

Ekkor jelentkezett Edel és határozott hangon kijelentette, hogy nincsenek illúziói a küldetésének nehézségét illetőleg.

– Mindent pontosan megmagyaráztak nekem. Tudom, hogy mi vár rám Afrikában. De nem is volt az a szándékom, hogy piknikre menjek.

Páter Magennist bosszantotta a válasz. “Piknik” – mondta dörgő hangon. “Afrikában hamarosan maga lesz a piknik mások számára!” A teremben csendes nevetés indult el, ami harsogó kacagássá fokozódott, amikor Duff úr szárazon közbevetette: “De meglehetősen sovány piknik”, s a hangulat feloldódott.

Amikor feltették a kérdést, ellene van-e valaki Edel küldetésének, nem emelkedett fel egyetlen kéz sem, még Mangannis keze sem. És most végre annyira boldog volt.

Szülőket, testvéreket, barátokat, mindent elhagyott Edel, hogy Kelet-Afrika földjén Mária lobogóját és Légióját felvirágoztassa.

Az utolsó mozgalmas napok után, amik telve voltak úti előkészületekkel, egyszerre csend lett körülötte. Kabinjában ült és érezte, hogy ki kell fejeznie köszönetét Frank úrnak, mert ő volt az utazásának a szószólója.

Az első levél, amit a hajó fedélzetén írt, neki szólt. Így hangzott:

“Nem tudtam Önnek köszönetet mondani, mert féltem tőle, hogy a meghatottság erőt vesz rajtam. Mennyire boldoggá tett bizalma és milyen segítség lesz ez számomra az elkövetkezendő napokban! Bármi történjék is, tudni kell Önnek, milyen boldog vagyok, hogy utazásomat lehetővé tette. Kitüntetésnek tekintem azt és azt is tudom, hogy sohasem bíztak volna meg, ha Ön nem marad olyan határozott. Remélem, hogy a Légió nem fog csalódni bennem, ha arról van szó. A Légió imáira hivatkozom. Önnek volt bátorsága és hite, hogy példának hozza az Isten-i üdvözítőt, aki eszközként egészen gyenge embereket választott ki. Örüljön ennek, tekintet nélkül arra, hogy mi lesz a következménye. Ó igen! Ez ellensúlyozza a fájdalmat, amit az okoz nekem, hogy túl kellett tennem magamat szeretteim aggodalmain. Ne felejtse el, – én tudom -, hogy Ön mennyire osztozott bánatukban. Nem fogok erről többet beszélni. Örülök, hogy Ön engedett elmenni, a többiek majd később fognak örülni.”

Egészen mindegy, mi következik….bármi történjék is…. Edel pontosan tudta, hogy életét tette kockára. De keményen elhatározta, hogy a végsőkig kitart.

 

MEGKEZDŐDIK A NAGY MŰ

Több, mint 3 hétig tartott az út. Edelt gyakran gyötörte a tengeri betegség. Végre megérkeztek Mombasába és még ugyanazon a nap tovább utazott Nairobiba, ahol tulajdonképpen apostolkodását meg kellett kezdenie. Egy apáca zárda felajánlotta neki vendégszeretetét.

Azonnal megkezdte látogatásait papoknál és világiaknál. Barátságosak voltak hozzá, de nem titkolták előtte, hogy kezdeményezését kilátástalannak tartják.

“Ön nem ismeri Nairobit!” Ez volt az állandó refrén, amit mindig újból hallania kellett. Még püspöki jóakarója is azt mondta neki: “Gondoljon arra, hogy itt nem vagyunk Írországban.”

Nairobi valóban a nyelvek és az emberfajták kis bábelje volt. Európaiak, arabok, indusok és mások, akik között bizonyos feszültség állott fenn. Mindegyiknek megvolt a maga temploma. Megmagyarázták neki, hogy szó sem lehet arról, hogy európaiakat és goenéziaiakat egyformán lelkesítsen a légióra, nem is beszélve arról, hogy olyan praesidiumot alakítson, amelynek tagjai két különböző fajtából származnak. Edel nem hagyta magát visszariasztani. Tudta, hogy egy légiósnak soha sem szabad elveszítenie a bátorságát. Az ő szókincsében nincsen helye a lehetetlennek, a “lehetetlen” szónak.

Ennek dacára 1936. december 3-án ezt írta Dublinba:

“Ha nem a Légióról lenne szó és ha nem hallottunk volna már hasonló állításokat, akkor csak egy kiút lenne: feladni a dolgot.”

 

            ELSŐ EREDMÉNYEK

De Edel nem adta fel a fáradtságos munkát. Legközelebb 2 előadást tartott a Légióról. Egyet az európaiaknak és egyet a goanezeknek. Az érdeklődőket meghívta egy összejövetelre. Örömére 25 személy jelent meg, közöttük 5 goanez. Ezzel azonban még nem nyerte meg az ügyet. A kifogások egész viharával rohamozták meg és mindegyiket meg kellett cáfolni. “Olyan sok egyesületünk van már, mire való még egyet létrehozni”. Volt, aki azt állította, hogy itt nincsen szükség ilyenfajta apostolkodásra, mert nincsen semmi munka. Végül is 6 ember jelentkezett az aktív tagságra. Velük alakult meg a Szeplőtelen Fogantatás vigíliáján az első csoport. Karácsony előtt még másik kettő alakult.

“Ha csőd lesz, az az én hibám” – írja Edel Dublinba. “Másutt létrejött a lehetetlen, miért ne jöhetne itt is létre? Így ki akarjuk tárni az ajtót a kegyelemnek és áhítatnak. Aki mint turista, ismeretlen vidékeket látogat, ritkán ismeri meg a bennszülötteket és nemigen talál kapcsolatot velük. Egészen más az, aki a Szűzanya Légiójának megbízásából jön.”

Edel az első karácsonyt Afrikában, a bennszülöttek között töltötte. Az éjféli misén és a kora reggeli misén is ő volt az egyetlen európai nő. Néhány nap múlva egy pap kíséretében meglátogatta az afrikai katolikusokat. Mindenütt szívesen fogadták. Ezek az emberek ösztönszerűleg érezték, hogy Edel nem úgy jött közéjük, mint a legtöbb európai, felsőbbrendűen, leereszkedő magatartással, vagy esetleg még megvetéssel is: ő azért jött hozzájuk, mert mindezen lelkekben Krisztust látta.

Finom érzékük ezért Krisztust látta, s ezért van finom érzékük az embereknek, még az afrikai feketéknek is.

 

 

A NEHÉZSÉGEK

Ezzel még nem volt Edel feladata megoldva, éppen csak hozzákezdett. Emberfeletti feladat volt ez. Először magukat a misszionáriusokat kellett meggyőznie a légióról. Már magában az a tény, hogy egy világi nő Európából jött el a Mária Légió végett, bámulatos. Nem lehetne azokat megváltoztatni? Végül is Afrika nem Írország! Nem lehet olyan emberektől – akiknek hite legfeljebb egy generációnyi idős – ugyanazt kívánni, mint az írektől, akiknek vérükben van a missziós lelkület.

Mikor végre Edel megnyerte a misszionáriusokat, akkor a tagokat lelkesítenie kellett a feladatukra. Itt volt mindjárt a beszéd nehézsége. Afrikában minden néger törzs más és más dialektussal beszélt. A légiós imát Edel sorra átfordította ezekre a nyelvekre. Néha, ha nem volt jelen a misszionárius – aki Edel szavait tolmácsolta, – meg kellett elégednie bennszülött tolmácsokkal. Ezek maguk is keveset értettek angolul és gondolatait néha elferdítve adták vissza.

Az afrikai keresztények számára egészen új gondolat volt, hogy ők is felelősek embertársaikért. A hitterjesztés nemcsak a fehér misszionáriusok dolga? Nem volt könnyű meggyőzni őket erről, hogy nekik is kötelességük elvinni a hit világosságát azokhoz, akik ezt még nem ismerik.

Mint valami kereszttűz viharzottak egyszerre a kérdések Edel felé: “Ha légiós leszek, azért még felöltözhetem szépen? Szabad férjhez mennem? Elmehetek táncolni?” És ha mindezeket a kérdéseket megválaszolta és végre megalakult egy csoport, akkor Edelnek kifogyhatatlan türelemmel mindig utána kellett nézni, hogy a csoport valóban azzá legyen, ami a Mária Légió szándéka. A tagok mindig újból megpróbálták a szabályokat kijátszani, hogy az életet megkönnyítsék.

– Maga nem ismeri az afrikaiakat! – mondták akkor a misszionáriusok. A legnagyobb nehézség talán az volt, amikor Edel az asszonyokat akarta meghódítani az apostolkodásra. Az asszonyokat, akik Afrika bennszülöttei között évezredek óta rabszolgák és jogtalanok voltak. És most menjenek ki és hirdessék a hitet a törzsbeli asszonyoknak? Ki hallott már ilyet? De ez még nem minden nehézség volt, amivel Edelnek meg kellett küzdenie. Az országban csak egy-két vasútvonal volt. A legtöbb missziós állomás csak az országutakon közelíthető meg, amelyek esős idő alatt – évenként legalább 2-3 hónap, – iszaposak és közlekedésre alkalmatlanok. De az esős évszakon kívül is legtöbbnyire csak göröngyös, a kocsik által kijárt kocsinyomok vezetnek az őserdőn keresztül. Ilyen utakon 400-500 km távolságra is kín az utazás, amelynek nem szívesen vetik alá magukat az emberek. Edelnek hetenként kellett ilyen utakat megtennie. Gyenge egészsége mellett valóban kínlódás lehetett ez számára. De soha senki nem hallotta Edelt panaszkodni. Gyakran berekedt a sárba a kocsi, amelyen Edel utazott. Beszélték, hogy néha tetőtől talpig sár borította, amikor uticéljához érkezett. Ilyen körülmények sem tarthatták őt vissza egy úttól sem.

Kezdetben Edel magában Nairobiban ismertette a Légiót, azután rövidebb, majd hosszabb utakra ment a környéken. Lassan sikerült neki lelkesedést ébresztenie. Kizebu, Limuru, Bangu, Kalimoni…. Az európai számára csak ezek a különösen hangzó nevek, melyek nem sokat mondanak neki, de Edel számára minden egyes helységnév egy – egy misszió állomást jelentett, ahol a Légió gyökeret vert és ahol ő, az ifjú apostol, anyai gondossággal ellenőrizte és gondozta a Mária Légió praesidiumait. 1937. április 4-én – egy fél évvel Edelnek Afrikába érkezése után – megalakult az első Curia. Ez alatt az egyházmegyéhez tartozó egyes csoportok szerveződését értjük. Ugyanezen a napon volt a Légió szokásos évi főünnepsége, amikor a Légió tagjai megújították fogadalmukat Máriának, mennyei Királynőjüknek.

És íme megmutatkozott, hogy Edel megvalósítja a lehetetlent: európaiak, afrikaiak, goanezek – mindnyájan, akiket faji előítélet választ el egymástól, – egymás mellett mentek a Szűzanya oltárához, hogy hűségígéretüket letegyék. Az imákat 3 különböző nyelven végezték. Ez volt Edel életének egyik legboldogabb napja. Egy idő múlva egyházi részről váratlan segítséget kapott. A kelet-afrikai missziós területek apostoli delegátusa, Riberi érsek, aki a Légiót már Dublinban megismerte, mindenben támogatta Edelt. Most már Afrikában is meggyőződhetnek Edel művéről. 1937. nyarán az összes kelet-afrikai püspöknek irt, s levelében a Mária Légiót a legmelegebben ajánlotta. Utal Edel küldetésére és jelenlétére Afrikában. Ezzel Edel küldetéséhez úgyszólván megkapta az Egyház hivatalos pecsétjét. A levél megnyitotta számára Kelet-Afrika 33 egyházmegyéjét.

Egy misszionárius kötekedett vele: “Mire itten kiküldetésének végére jár, öreg és szürke lesz!” Most már megkezdődtek Edel távoli utazásai is. Mit jelentenek az európai számára ezek a nevek: Kisumu, Kilimandzsáró, Bogomy, Arusce, Kombasa? Ha valaki a térképet előveszi, azt fogja látni, hogy bizony ezek a nevek Edel számára nagyon sokat jelentettek. Hosszú, fáradtságos utakat az őserdőben, fáradtságot és szenvedést és végül mindenütt reményteljes kezdést….

Edel egészen a bélpoklosokig eljutott és elvitte nekik is az örömhírt, hogy még az ő életük is termékeny lehet Krisztusban. Sok bélpoklos templomot létesített, Mária Légiós csoportokat hívott életre és Edel szívesen vett részt összejöveteleiken.

 

A “ROLIS – ROYCE ” -ban

Nemsokára kiderült, hogy ezek az utazások saját kocsi nélkül nem valósíthatók meg. Edelnek néha napokig kellett várnia, míg egy autó, vagy teherkocsi a kívánt irányba vitte. Irt Dublinba és engedélyt kért, hogy kocsit szerezhessen. Választása egy használt Ford kocsira esett, amely 1912-ből származott (ekkor 1938-at írtak). Edel vezetni tanult. Ép bátran megkezdte utazásait, de a dublini központ kifogást emelt. Nem szabad ezer kilométereket az őserdőben egyedül közlekednie. Így azután Edel keresett és talált egy soffört. Ez a sofför egy fekete mohamedán volt.

És akkor elkezdődött az élet, amely valószínűleg egyedülálló Afrika életében. Minden időben, mindenfajta úton, ott is, ahol út nem volt, a legúttalanabb területeken utazott Edel a “Rolis-Royce” kocsiján, ahogy tréfásan elnevezte, elkeresztelte az ócska járművet. A hátsó ülésen mindig volt fegyver, az ember soha nem tudhatta, hogy mikor lesz dolga vadállatokkal.

Így utazott Edel a legtávolabbi missziós állomásokra, ahol fehér nő még soha nem járt. Mindenhol világos fordulat állt be a katolikus életben. Mindenhol sikerült Edelnek a misszionáriusokat és a bennszülötteket fellelkesíteni az apostolkodásnak erre a formájára. A feketék fokozatosan tudatára ébredtek apostoli hivatásuknak, mint megkeresztelt és megbérmált keresztények.

Hogy hány lelket mentettek meg és szenteltek meg ilyen módon, senki nem tudja azt. Csak az örökkévalóságban lesz nyilvántartva. Gyakran berekedt Edel a “Rolis-Royce”-val a sárba és órákat, néha éjszakákat töltött az erdőben. Egyszer 7 kerékcseréről számolt be 2 nap alatt. Más alkalommal rugótörésről. De semmi sem befolyásolhatta elszántságát és jó hangulatát.

 

KITÖR A II. VILÁGHÁRORÚ

1939. szeptember 3-án kitört a második világháború. Edel nem szakítja meg munkáját, bár a misszionáriusok közül sokan csóválják fejüket. Hiszen senki sem tudhatta, hogy a külföldi misszionáriusokat nem fogják-e hamarosan internálni. A háború talán átterjed Afrikára is. Vajon ez alkalmas pillanat-e arra, hogy apostoli csoportokat alapítson, amelyeknek hónapok múlva talán szét kell esniük. Írországban aggódtak Edelért. Nem lenne-e jobb Edel számára, ha hazatérne? Maláriás rohamok már többször ágynak kényszerítették. Lehet, hogy a háború megszakítja összeköttetését hazájával, és lehetetlenné teszi a dublini központtól számára a szükséges anyagiak átutalását. De Edel nem zavartatja magát. Megdönthetetlen volt elhatározása, hogy marad. Ha megszakadna az összeköttetés Írországgal, akkor majd csak talál valamilyen állást. Éppen most, amikor a háború következtében nem jöhet több pap Európából, sokkal fontosabb lett a világiak apostolkodása. Edel vakon bízva Istenben, folytatta utazásait.

 

MAURITIUS SZIGETE

Mauritius érseke, – Mauritius egy sziget, messze kint az Indiai óceánon, – meghívta Edelt, hogy szervezze meg a Mária Légiót az ő püspökségében is. Akkor már a tengeralattjáró háború bizonytalanná és veszélyessé tette a tengeri közlekedést. Edel számára ilyen megfontolás nem jöhetett számításba. Húzódozás nélkül hajóra szállt. Hat nappal érkezése után megalakította az első csoportot. Három hónappal később a Curia megalakulásakor már 19 csoportot fogtak össze. Itt hasznát vette Edel a titkárnő korában szerzett francia nyelvtudásának, mert Mauritius szigetén franciául beszélnek.

Mint Afrikában, úgy itt is mindenki nagyon megszerette Őt, akikkel dolga akadt. Egy ottani légionista leírja őt nekünk: törékeny, aranyszőke, megigéző mosollyal, ízlésesen öltözve, legszívesebben kékben, szüntelen köhögéstől elkínzottan. “Ó a köhögés” kiáltotta egyszer megvetően Edel “Ettől már halálomig nem szabadulok meg!”

Egyetlen egyszer, – így mondják, – engedte Edel megsejteni, hogy milyen sokat kell szenvednie vándorélete alatt. Nyolc hónap múltán elhagyta Mauritius szigetét, amelyet olyan nagyon megszeretett. Mikor egy fiatal legionistától és annak családjától, akikkel ottléte alatt szoros barátságot kötött, elbúcsúzott, könnyekben tört ki: “ilyen az életem”- mondta, “Mikor a munkám tényleg érdekes lesz és valahol barátságot kötöttem, tovább kell mennem ismét az ismeretlenbe.” Ahogy a továbbiakban beszámolnak róla Edel elment a legközelebbi templomba. Kis ideig imádkozott az Oltáriszentség előtt, aztán ismét ajkán a régi mosollyal lépett ki.

 

VISSZATÉRÉS AFRIKÁBA

A Réunium sziget püspöke is kívánta Edel látogatását, de a háború megszakította a hajó-összeköttetést a szigettel. Edel visszatért Afrikába. A háborús események következtében Durbán irányába kellett mennie. Az egész út alatt tengeri beteg volt, de félórával megérkezése után már légiós összejövetelen találjuk őt. Mindezt panasz nélkül tette, habár gyöngesége ebben az időben aggasztó volt. Igaz egyszer már halálhíre is terjedt. Edel csak nevetett, amikor hallotta.

Legközelebbi munkaterülete Nyaszaföld volt, amely két vakirarátusát beutazta. Az itteni püspökök kezdettől jóindulatúak voltak a Mária Légióval kapcsolatban és utasították misszionáriusaikat erre az apostolkodásra. Itt nem kellett Edelnek a sok előítélettel és kifogással megküzdenie, amelyekkel másutt találkozott. Egyetlen keresztje, – de milyen nehéz volt ez, – az volt, hogy szegény, gyenge teste egyre inkább felmondta a szolgálatot. De nem engedélyezett még egy hét végét, vagy egy pihenő napot sem magának. Írországba küldött levelei egyformán vidámak voltak. Senki kívülálló nem sejthette, hogy milyen hősies erőfeszítésbe került neki, hogy ezt a tevékenységet fenntarthassa….

 

ÉS ÚJBÓL A BETEGÁGYON

1941-ben végül eljött az összeomlás. Edel vérhast kapott. Nem volt ideje, hogy kímélje magát. Azután egy gonosz maláriás roham következett, majd mellhártyagyulladás. De Edel három hétre előre programot csinált. Még praesidiumot és Curiát kellett felállítania. Folytatta munkáját. Egyik nap egy pap jött hozzá légiós ügyeket megbeszélni. Beszéd közben hirtelen megkérdezte: “Tisztában van Ön azzal, hogy közel van a halálhoz? Elkészült rá?”

Edel számára nem volt újdonság, hogy munkáját harminckilenc fokos lázzal végezze. Ezekre a szavakra volt szükség, hogy állapotára figyelmeztessék. Elhatározta, hogy táviratoz Dublinba. A távirat a legnagyobb megdöbbenést váltotta ki, mert úgy csapott le, mint derült égből a villám: “Mellhártyagyulladás, meglehetős gyöngeség, súly 75 font. Továbbdolgozás egyelőre lehetetlen. Hosszas pihenés szükséges. Utasítást várok.” Táviratilag válaszoltak, hívták, hogy jöjjön haza. Néhány nap múlva újabb táviratot adott fel Edel: “Hat heti szabadságot veszek, akkor hazautazás valószínűleg szükségtelen. Ne aggódjatok! Ápolás jó. Küldjetek rögtön kétezer imacédulát!” Az utolsó mondat jellemző Edelre.

Nyasszaföld püspöke, Julién fehér atya gondoskodott arról, hogy Edelt zárdába felvegyék és ápolják. Gyakran meglátogatta őt. “Az egyetlen, amit Önért tehetek – mondotta egyszer Edelnek – , hogy olyan szép temetést rendezek, ami az ilyen nagy apostolt megillet.” Edel szívből nevetett, ez volt egyetlen válasza.

Az orvos sürgősen klímaváltozást ajánlott. Edel Johannesburgba utazott. Az alapos orvosi vizsgálat előrehaladott tüdővészt állapított meg. Legalább hathónapi teljes nyugalomra volt szüksége. Edelt alig lehetett megismerni. Szép, szőke haja majdnem teljesen fehér lett, csaknem harmincnégy éves volt és úgy nézett ki, mint egy hatvanéves. Öt hónapi ágybanfekvés után végre kis javulás mutatkozott. Minden nap fél órára felkelhetett. Mindenhonnan jó hírek jöttek. Nairobiból egy levél háromszáz újoncról, akik most áttérő hitoktatásban részesülnek. Egy levél 16 bélpoklos megkereszteléséről számolt be, akiket mind a légionisták térítettek meg, és oktatták őket a katolikus hitben. Mindenfelé olyan gazdag volt az aratás, hogy Edel úgy érezte, hogy az ő betegsége igen kicsiny ár, amit mindezért az áldásért fizetnie kell.

Johannesburgban töltött hat hónap után átvitték Edelt egy másik szanatóriumba. Körülbelül ezernyolcszáz méter magasan feküdt a tenger felett, és ezért különösen alkalmas volt a lábadozók számára. Edel súlya 75 fontról 78 fontra emelkedett. Ez még mindig kevés volt, de mégis bizonyos javulást mutatott. Edel telve volt optimizmussal és már csinálta a terveket, hogy visszautazik Nairobiba és ismét megkezdi munkáját. Dublin mindenesetre azt kívánta, hogy semmit se kezdjen orvosi engedély nélkül. Így hát Edel kisuhali nyelveket tanult, hogy szeretett afrikai embereivel saját anyanyelvükön társaloghasson.

 

            Visszatérés Nairobiba

De Edel nem bírta sokáig a tétlenséget. Alig hagyhatta el az ágyat, alig tudott néhány lépést tenni, nem tudott tovább maradni. Nemsokára irt Írországba, hogy Nairobi klíma szempontjából kedvezőbb, mint Dél-Afrika, és ez okból az oda való visszatérést határozta el. Mindenesetre háború közepén vagyunk és az utazás nehézkes volt. A hajó, amely őt Durbanból Mombasába vitte volna, parancsot kapott, hogy más irányba menjen. Végül semmi más nem maradt számára, mint repülőgépen menni Nairobiba.

Három napig tartott az út. Edel az egész idő alatt súlyosan légi beteg volt. Ájulásig gyenge volt és teljesen kimerült állapotban érkezett meg, de ragyogóan boldog volt, hogy végre ismét tevékenysége helyén lehet.

Már másnap meglátogatta őt a püspök és néhány pap. Látása megdöbbenést váltott ki belőlük. Már csak önmagának árnyéka volt. Mosolygása és kifogyhatatlan jókedve feledtették látogatóival kinézését. Edelnek a lélek teljesen uralta a testét. Ragyogó szemei, élénk csevegése, gyors és energikus mozdulatai mindenkit megcsaltak az ő valódi egészségi állapota szempontjából. Egy idő múltán senki sem csodálkozott, hogy légiós munkáját ismét megkezdte.

Edel csak néhány lépést tudott tenni, ennek ellenére újból látogatni kezdte a praesidiumokat – nem kevesebbet, mint ötöt egy héten – és újakat hívott életre. Levelezése is hétről hétre megnövekedett. Mindazok a vikariátusok és missziók, amelyeket bejárt, jelentéseket küldtek, tanácsokat kértek kétségeikben és nehézségeikben. Néha pár nap alatt negyven levelet is irt Edel. A beszámolók azonban nagyon vigasztalók és fáradozásaiért gazdag kárpótlás. Példaképpen bemutatunk egy beszámolót a zanzibári vikariátusból, amely bemutatja, hogy milyen munkát végeztek a fekete legionisták, és milyen csodálatos eredmény áldotta meg ezt a munkát.

“A Mindenkor Segítő Szűzanya praesidiuma”

Húsz tevékeny tag. Ötvenkilenc gyermek iskoláztatása (iskolalátogatása) elintézve. Tizenhat keresztény visszaszervezve az egyházba. Tizenkilenc súlyos beteg oktatása a hitben és megkeresztelése, ezek közül tizennyolc meghalt. Huszonegy pogány férfi otthonában részesült áttérő oktatásban.

“Angyalok Királynője praesidium” (ifjúsági)

Harminchét kisgyermek oktatása, akik még nem járhatnak iskolába. Hat halálveszélyben lévő gyermek megkeresztelése. Negyvenhat gyermek, akik az iskola látogatását elhanyagolták iskolába menetelre indítottak. Egy fiú tanítása a kórházban. Temető gondozása. Százötvenhárom hitújonc megnyerése. Tizennyolc gyermeket a protestáns iskolából átvittek a missziós iskolába.

“Szeplőtelen Szív praesidiuma” (felnőttek)

Tizenegy tevékeny tag. Kilenc beteg meglátogatása és megkeresztelése életveszélyben – nyolc közülük meghalt. Harmincnégy gyermek visszavitele az iskolába. A légionisták különösen azon fáradoztak, hogy felnőtt hitújoncokat találjanak. Annyit sikerült megnyerniük, hogy három osztályt alakítottak, akiknek ők tartottak előkészítő áttérő oktatást. Egyik osztályban huszonheten, a másikban tizenöten, a harmadikban huszonegyen vesznek részt. Nyolc kilépettet kibékítettek az egyházzal. Öt hanyag keresztény visszahívása a szentségekhez.

Ezek bizonyára száraz számok, de milyen sok megmentett lelket jelentenek. Mennyi odaadás rejtőzik mögöttük! Edel számára ezek a száraz beszámolók átlátszóak voltak. Felismerte benne a szellemet, ami a praesidiumot áthatotta. Szükség szerint dicsért és intett, lelkesített és új indításokat adott. Dublinból mindig újra a lelkére kötötték, hogy kímélje magát. De meg lehet parancsolni a tűznek, hogy ne égjen? Edel lelke olyan buzgóságtól lángolt embertársai megmentéséért és Isten szeretetétől, hogy azt lefékezni nem lehetett.

Több, mint egy évi betegség után Edel első látogatása Nyeribe vezetett, ami kb. 135 km-re van Nairobitól. Két hétig maradt ott. Meglátogatott 15 praesidium összejövetelt és két Curiát alapított. Visszatérése után kezdte rendszeresen látogatni az összes praesidiumokat, amelyek Nairobiban lévő Curiához tartoztak. Itt szem előtt kell tartani, hogy Edel alig állt a lábán, alig tudta magát néhány lépésre vonszolni. És nemsokára újból távolabbi utakra ment. Ötszáz kilóméter egy hét alatt! A misszionáriusok, akik Edelt ismerték, állandóan “csodáról” beszéltek.

 

            A hajtórugó

Mi volt tulajdonképpen az, ami ezt a súlyos beteg emberi lényt arra képesítette, hogy olyan strapát viseljen el, ami egészséges számára is súlyos lett volna? Edel lelki buzgóságáról és Isten-szeretetéről beszéltünk. De ezt az erőt a lelki buzgósághoz, a táplálékot Isten szeretetéhez mindig az angyalok kenyeréből merítette. Az Oltáriszentség iránti szeretet volt Edel legkiemelkedőbb vonása. Úgy mondják, hogy sokszor a legnehezebb körülmények között is délig étlen, szomjan maradt, csak hogy áldozhasson. Egy este defektje volt az őserdő kellős közepén. Gyalog kellett mennie 16 km-t a legközelebbi vendéglőig. Éjfél után volt, amikor odaérkezett és nem vett semmit magához. Másnap szerzett egy szerelőt, azzal ismét megtett 16 km-t gyalog a kocsiig, megvárta, míg a kocsit megjavítják és akkor indult útnak. Délelőtt 11 órakor érte el utjának célját, a missziót és rögtön a szentáldozást kérte. 17 órán keresztül étlen és szomjan maradt.

Az ő számára a legrosszabb az volt, ha le kellett mondania a Szentáldozásról. Mikor Johannesburgban egy ideig egy protestáns szanatóriumban tartózkodott, – ahol nem áldozhatott naponta, – kijelentette, hogy most már van fogalma a pokol szenvedéséről.

Másodszor Edel az erőt hősies apostolkodásához Máriának, az Apostolok Királynőjének való odaadottságából merítette. Grignon Szent Lajos csodálatos kis könyve “Tökéletes Mária tisztelet” elkísérte őt minden útjára. Mindig újból és újból kezébe vette, mindig új bátorságot és erőt merített belőle. A felajánlás Máriának számára nem egy aktus, hanem életállapot.

Edel sohasem beszélt lelki életéről. Egyáltalán nem beszélt szívesen önmagáról, de talán senki sem hallotta őt imáiról vagy valamilyen vallásos élményéről beszélni. Csupán annyi maradt tőle, amit a lelkigyakorlatok után, mint jófeltételeket feljegyzett. De ezek a rövid odavetett mondatok egész világot tárnak fel előttünk.

“Naponta meg akarom magamat vizsgálni, mennyire éltem a napot Máriával Jézusért és az Atyáért .”

“Minden lélek számára kegyelem-hozónak kell lennem, illetve Mária általam.”

“El kell hallgatnom gondolataimat, ha arra hajlom, hogy másokat megkritizáljak.”

“Kötelességünk dolgozni akkor is, ha néha szívesebben csendben Istennél szeretnénk lenni.”

“Egyedül az ő akarata számit.”

A “teljes odaadás” szó Edel számára nem jámbor érzelmet jelentett, hanem pontosan azt, amit ez kifejez: a teljes és feltétel nélküli odaadást saját személyének, minden képességének és javainak, külsőnek és belsőnek egyaránt. Feljegyzéseiben találhatók ezek a sorok:

“Amit még végül fel kell adnom: saját lelkem tulajdonjoga, a rendelkezési hatalmat saját cselekedeteim fölött, a szabadságot, hogy valami fölött dönthessek. Örülni akarok, hogy Isten mindezt képviselője által követeli tőlem. Nem akarok semmivel sem bírni.”

Nem, semmivel sem bírni…. Edel tudta, hogy az idő egyre szűkebb lesz, hogy már csak hónapokig, esetleg csak hetekig élhet. De tényleg mindenről lemondott, a nyugalomról is, amire emberi elgondolás szerint joga lett volna, hogy ezeket a rövid hónapokat vagy heteket kevésbé kínosan töltse el.

“Soha nem akarom magamat a fáradtságtól legyőzni engedni” – írta egyszer. “Nagyon akarok ügyelni arra, hogy mások előtt sohase mutassak fáradtságot vagy érdeklődés hiányát.

 

            És újból utazások

1943. szeptemberében, amikor Edel már teljesen kimerült állapotban volt, hathetes útra indult. Meglátogatott három Curiát és egy negyediket alapított Kiboschoban. Visszatérése után közel volt halálához. Ő maga is észrevette ezt… éjjelenként nem zárta be ajtaját, hogy bármikor segíteni tudjanak rajta.

De Edel nem halt meg, és már október 12-én újból útban van a Kilimandzsáró vikaritátuson keresztül. Három új Curiát alapított. Dublinba küldött levelei egyikében írja: “Olyan boldog vagyok, hogy ezt a hét évet ajándékul kaptam, bár azt kívánnám, hogy ezalatt az idő alatt többet tehettem volna.”

Ha Edel Nairobiban volt, egyre növekedő levelezésnek szentelte magát. Egy misszionárius beszéli el, hogy egyik látogatásakor az írógép mellett találta Edelt. Hét órakor elbúcsúzott, hogy időt engedjen a vacsorához és az olyan szükséges nyugalomhoz. Később megtudta, hogy elmenetele után Edel újra előhozta az írógépet és éjjel 11 óráig leveleket irt.

Késő ősszel ismét elment Edel egy hathetes útra, ezúttal Tanganyikába. Decemberben nem voltak a helyiségek elég melegek, ahol Edel lelkigyakorlatot tartott és meghűlt. Mint már olyan gyakran, most sem szánt időt arra, hogy hűléséből kigyógyuljon, hanem ismét kéthetes útra indult. Ezúttal azonban túl sok volt a kimerült test számára. 1944. február végén Edel jelentette Dublinba, hogy utazását egyenlőre feladta. Egy kicsit elnyűtt lett, és egy ideig nem sokat várhat önmagától, írta.

Az ágyban töltött napok alatt Edel előkészületeket tett a jövőre. Meglehetősen sok időt és fáradtságot szentelt későbbi utódjának Dickson Katalinnak a kiképzésére. Leveleiben még egyszer felbátorította az általa alapított légiós csoportokat.

Március 6-án Edel ismét útnak indult és május 15-ig akart úton maradni. Kisumuba ment – 18 óra vasúton Nairobitól -. Egy misszionárius mondta: “Mikor elutazott, úgy nézett ki, hogy nem fog élve visszajönni…” Ennek dacára Edel ismét folytatta munkáját, minden csoportot meglátogatott, bátorított és új csoportot alapított. Az idő elképzelhetően a legalkalmatlanabb volt egy beteg számára: valóságos üvegházi meleg, nyomasztó hőség, nyirkos köd. Edel nem tudott tovább menni. Első ízben szakította meg missziós útját, hogy az önmaga által kitűzött célt elérhette volna.

 

            A vőlegény jön

A Legszentebb Vérről nevezett német nővérek zárdájába, Nairobiba tért vissza, amely már régóta vendégül látta őt. Mindenki láthatta, hogy közeledik a vég.

Edel ágyban feküdt, a legnagyobb gyengeség közepette is hetenként küldte a jelentést Dublinba, mintha semmi sem történt volna. Az őt meglátogató misszionáriusokat ragyogó hangulatban és tréfálkozva fogadta. De, mint egyikük később írja, “az ellentét ennek a haldokló lánynak a vidámsága és külseje között olyan nagy volt, hogy most már nem sikerült látogatóit lefegyvereznie. Nemsokára kínzó szívrohamok jelentkeztek, de amint azok elmúltak, újból visszatért Edel mosolya, mint ahogy a nap áttör a felhőkön.

Úgy tűnt, hogy Edel minden jóslás ellenére újból jobban lesz. Az volt a terve, hogy május 13-án elutazik néhány hétre üdülésre.

Kiutazása előestéjén, május 12-én történt. Edel befejezte úti előkészületeit és délután egy misszionárius meglátogatta őt. Mint mindig, most is saját személyéről és egészségi állapotáról a Légióra terelte a szót. A pap valamivel 6 óra előtt azzal a benyomással hagyta el őt, hogy állapota ugyanolyan, mint volt az előző hetekben.

Fél óra múlva egy légionista jött és Edelt eszméletlenül találta: komoly szívroham. A nővérek odasiettek, segítettek rajta. Edel ismét magához tért. “Mi történt?” – kérdezte. “Jön Jézus?”

Az orvost és egy papot hívtak. Edelt már nem tudták bevinni a házba. A gyertyákat a kis kerti házacskában gyújtották meg, és ott részesült szentáldozásban és szentkenetben. Edel mosolygott, teljes öntudattal követte a szent szertartást. A kínzó roham elcsendesedett, de alig volt vége a szertartásnak, újból elkezdődött.

A legnagyobb elővigyázatossággal vitték a beteget szobájába. A pap a Szeplőtelen Fogantatás szobrát az ágyára állította, úgy, hogy Edel láthatta. A Mária Légió összejövetelein ez a szobor díszítette az asztalt. Majd odanyújtották Edelnek a feszületet, többször megcsókolta. Zihálva lélegzett. Még egyszer meghajtotta a fejét és utolsó erejével mondotta: “Jézus, Jézus”.

 

            Utolsó tiszteletadás

Igen nagy megbecsülésnek a jele volt az, hogy a nővérek Edelt a rend ruhájában ravatalozták fel, mintha a halálban teljesedett volna be a szerzetesi hivatás utáni vágya.

Május 14-én, vasárnap temették el. Reffermann Nairobi püspöke végezte a szertartást. Több mint húsz pap és beláthatatlan tömeg kísérte az utolsó útra. Temetése diadalmenethez hasonlított. Nairobi soha ilyesmit nem látott. Légionisták vitték Edel koporsóját. Út közben a rózsafüzért imádkozták. És amikor a koporsót leeresztették a földbe, ezer torokból tört elő a légió imája, a Magnificat. Úgy tűnt, hogy semmi más nem alkalmas az életnek a leírására, amelyik Isten és a felebarát szolgálatában emésztődött fel: “Mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas és szent az Ő neve.”

Végül következett a Légió tulajdonképpeni imája, amely Grignon Szent Lajos gondolatait fejezi ki. Edel naponta imádkozta ezeket. Sok ezer fekete legionistát tanított meg erre az imára, amely szívének annyira kedves volt, és amely egész életét és egész küldetését írja.

“Adj Urunk mindnyájunknak, akik Nagyasszonyunk zászlaja alatt szolgálunk, hódító erejű hitet, és az Istenanya iránti gyermeki bizalmat, hogy a világot számodra megnyerhessük. Adj nekünk eleven szeretettől áthatott hitet, amely erőt nyújt, hogy mindent irántad való őszinte szeretetből végezzünk, minden embertársunkban Téged lássunk, és rajtuk keresztül Neked szolgáljunk. Adj sziklaszilárd rendíthetetlen hitet, hogy az élet minden keresztjében, fáradalmában és csalódásában állhatatosan ki tudjunk tartani. Tégy hitünkben bátrakká: szent nyugtalanság hajtson minket ügyedért, elszánt lépésekre is. Hitünk, mint tűzoszlop vezessen minket – bárhol is legyünk – közös győzelemre. Add, hogy isteni fényed lángralobbantói lehessünk a bűn sötétjében és az örök halál utján, hogy az ellanyhultakat izzítsa át a szeretet és a megkeményedettek keljenek új életre. Adj nekünk erős hitet, amely lépteinket a béke útjára vezeti. Végül Urunk őrködj felettünk, hogy életünk harca után vesztesség nélkül állhasson Előtted Légiónk az örök hazában, szereteted és dicsőséged országában. Ámen.”